A feleségem nem mondta le a műkörmöst, így nekem kellett mennem a szülői értekezletre. A portás ismeretlenül köszönt rám, mégis segített eligazodni, hogy hol találom a 3. c-t, melyet bizonytalan hangon olvastam fel a feleségem által írt útmutató alapján.

Bár a nejem meghagyta, hogy előreüljek, hogy mindent jól hallva tudjak jegyzetelni, már csak az utolsó padban volt hely, utolsóként érkeztem. Meglepett, hogy milyen sokan járnak szülői értekezletre. Bepasszíroztam magam a kis padba, gondosan elővettem a jegyzetfüzetet és a ceruzát, várva a másodpercet, mikor az osztályfőnök köszönti az egybegyűlteket. A másodperc előtt azonban felpattant egy anyuka, ismerem, a házunkban lakik. Ajándékszatyorral a kezében kicsattogott a tanári asztal elé, üdvözölte Ili nénit az új tanév kezdetén. A szatyor tartalmát félhangosan susogta Ili néni fejébe, hogy mit hova kenjen, és mikor, és ha beválik, csak szóljon neki, mert kedvezményesen tud szerezni ilyen cuccokat. És hát igen, pottyant még oda egy kis édesség az adriai útról is, mert milyen sokat gondoltak Ili nénire a többállomásos hajóúton. Igazából ő nem is szeretne mást, csak még kezdés előtt néhány szót szólni a szülőkhöz, mert neki nagyon gyorsan amúgy majd el kell mennie, és hát félő, hogy nem tudja elmondani az osztályt érintő közérdekű információkat.

Mindeközben a ceruzámmal almákat rajzoltam a jegyzetlap szélére. Én úgy tudtam, hogy a nyarat leginkább a szabolcsi nagymamánál töltötték, bár a feleségem szerint én soha nem tudok semmit, meg minek is ártom bele magam más dolgába. Ezt olyankor szokta rám kiabálni, mikor a barátnőit vendégül látja a nappaliba, és az ott nem lévőkről hasonlítják össze meglévő információikat. Néha közbe merek kérdezni. Elkalandoztam, és közben mindenki feltette a kezét. Tanácstalanul néztem körbe, én is feltettem a kezem. A tanári asztal előtt álló anyuka kérdőre von, hogy talán nem értek egyet? Természetesen egyetértettem, csak már a jegyzetlapra nem tudtam mit írni. A figyelmem most már nem lankadhatott.

Az osztálypénz maradt 1000 forint, írtam fel úgy, hogy az 1000-t büszkén átvastagítottam, mert tudtam, most valami fontos információt sikerült elcsípnem. Záporoztak a kérdések, hogy ki tud mit mikor hozni, közben olvastam a feleségem levelét, hogy egyvalamit elvállalhatok, de azt nem írta, hogy mit, én meg mi alapján döntsem el, hogy növényt hozunk-e ültetni, vagy süteményt a családi napra, esetleg majd beáll árulni a bolhapiacon. Éreztem, ahogy szűkül be a tudatom, kerülget a kétség, tudok-e jót választani. Igyekeztem lazára venni a figurát, és egy pillanatban feltettem a kezem. Így került be a nevem és a gyerekemé a hozok egy ásót az ültetéshez Excel-táblába. A harmadik emeleten lakunk. Még nincs ásónk. Felírtam a lapra az 1000 forint alá, és egy fát rajzoltam mellé, mintegy magamnak is bizonyítva, hogy milyen fontos feladatot sikerült vállalni. Amíg a rajzkészítésbe merültem, újabb mondatok záporoztak, majd megköszönte a lehetőséget, sajnálatát fejezte ki, hogy nem maradhat tovább, és kitipegett a 3. c-ből. Tapintani lehetett a fellélegzést, melyet Ili néni kezdett, akinek végre lehetősége volt köszönteni a megjelenteket. A maradék félórában Ili néni minden szavát jegyzeteltem, ahogy teszi ezt a gyerekem is nap mint nap. Már csak az ásó miatt maradt némi aggodalmam.