Szerző: Tóth-Hencz Edit 1 / 2 oldal

Szlavicsek Judit nevével a legtöbben tavaly év végén találkozhattak, a Balatonon játszódó krimijével ekkor robbant be ugyanis a köztudatba. Kétségtelen, hogy az írónő a nyomozással új színfoltot hozott a könyvesboltok polcaira. De vajon hogyan születik krimi egy nő tollából, és egyáltalán: hogyan ír egy háromgyermekes édesanya bűnügyi regényt? A Légy/ott írónőjével beszélgettünk írásról, munkáról, családról, anyaságról és a persze a Balatonról.

---

Légy/ott
A Balatonon játszódó magyar bűnügyi regény Szlavicsek Judit első, nyomtatásban megjelent krimije. A történetben a saját démonaival küzdő negyvenes nyomozónő egy fiatal lány halála ügyében nyomoz, de egyre több olyan dologra lel, amire álmában sem gondolt volna. A történet West coast címmel korábban folytatásokban jelent meg online, a Légy/ott ennek a nagy sikerű sorozatnak a kibővített változata.

THE: Van különbség nő és férfi között a krimiolvasás, még inkább az írása tekintetében?

Szlavicsek Judit: Határozottan nagy a különbség a férfi és női szerző között, mert a krimi műfaja nagyon sok alzsánerrel bír, sok benne a lehetőség. Az, hogy férfi vagy nő a szerző, önmagában meghatározza, hogy melyik alzsánerhez fog nyúlni. Egyértelmű, hogy az extrém gyilkosságokkal, nagyon erős nyomozati szállal dolgozó szerzők általában férfiak. Azok a szerzők, akik a fókuszt inkább a lélektani háttérre vagy a motivációra, a karakterek lélektanának felvázolására helyezik, nők. Nyilván azért vannak kivételek. A skandináv szerzők közül a Kepler írói álnév egy házaspárt takar – ők kifejezetten extrém módon erőszakos bűncselekményeket írnak, pedig az egyikük egy nő. A nők egyébként tényleg kevésbé durvák.

THE: Igen, ez nálad is jellemző…

Sz. J.: Én sem az extrémitás, a brutalitás felé megyek el, sokkal inkább a krimi azon típusvonulata érdekel, amely teljesen hétköznapi emberekkel, hétköznapi karakterekkel, hétköznapi közegben történő gyilkosságokat boncolgat. Nem az a lényeg, hogyan követik el a tettet, hanem az, hogy egy átlagos közegben hogyan történhet meg egy gyilkosság mint motiváció. Mi visz rá valakit arra, hogy megtegye, hogyan reagál erre a közvetlen környezete, a családja, a kollégái, a baráti köre, mi lesz a tettének a következménye a saját és családja életében.

THE: A Légy/ott című krimid Magyarország frekventált részén, a Balaton környékén játszódik. Mindenkinek a pihenés, kikapcsolódás jut róla eszébe…

Sz. J.: Ez egy teljesen személyes indíttatás miatt alakult így, öt éve költöztünk Hévízre. Korábban nekem is pontosan azt jelentette a Balaton, mint a legtöbb magyar embernek: évi egy-két nyaralás, lángos, strandlabda stb. Amikor viszont idejöttünk, az év minden napján együtt lehettem a tóval, ami annyira erős kötődés lett, hogy nem is volt kérdés az, hogy a regény helyszíne a Balaton lesz. Tudom, hogy a helyszínt másképp mutatom be, mint ahogy az emberek fejében létezik. A regényben mindez sokkoló is lehet, mert a tó és a körülötte élő emberek arca is egészen más. Azok, akik csupán nyaralni jönnek ide, nem igazán látnak bele az itt található mikrokörnyezetbe. Minitársadalom ez, speciális, idegenforgalomra, turizmusra berendezkedett emberek. Más a közösség összetétele, az embereknek mások a mozgatórugói. Amikor ideköltöztem, óriási felismerés volt, hogy mennyire máshogy élnek itt.

THE: A történet helyszínein nőttem fel, érdekes tapasztalás volt egy krimiben olvasni róluk. Láttam magam előtt az embereket, a házakat, és bár tudom, hogy a karakterek kitaláltak, mindenkihez tudtam volna mondani valós nevet…

Sz. J.: Minden szereplő – nyilván – a képzelet szülöttje, de a gesztusaik, a mondataik személyes tapasztalatból fakadnak, abból alakulnak ki a szereplők anélkül, hogy önmagában bárkit be lehetne azonosítani egy konkrét emberrel. Az író mindig figyel, 24 órában szemlélődik, beszélgetésfoszlányokat hall a szomszéd asztalnál, amiket feljegyez; a karaktereket olyan mélységig meg tudja jegyezni, hogy az felhasználható legyen, de soha nem egy az egyben, pusztán részleteiben.

THE: Édesanyaként hogyan tudsz viszonyulni a krimiben megjelenő egyik fő szál problematikájához?

Sz. J.: A Légy/ott című könyvben van egy prostitúciós szál, amelyben fiatalkorú középiskolás lányokat közvetítenek ki gazdag ügyfeleknek. Szülőként olvasva érdekes, hogy ebbe a helyzetbe milyen könnyen csúsznak bele az emberek, gyerekek. Sokszor a szülőknek fogalma sincs arról, hogy a gyerekük valójában hogyan él. Szerencsére ez nem általános dolog, de bizony előfordulnak ilyen esetek.

THE: Ezt a szálat mi inspirálta?

Sz. J.: Az „Epstein-botrány”. Volt egy dokumentumfilm, ami tűpontosan leírta, hogyan működött a lányok becserkészése. Sok mélyinterjút láttam az érintettekkel, nagyon érdekes volt azt megfigyelni, hogy milyen egyszerű belecsúszni egy ilyen helyzetbe, milyen későn veszi észre az embert azt, hogy mi a baj ezzel. A mai világban nagyon erős értékválság van, a fiatalokra az online térből rázúdul minden információ, erős a megfelelési kényszerük, miközben rossz, üres és hamis mintáknak kell megfelelniük. Sok esetben csak a pénz van fókuszban: ha valaki például családilag nincs olyan anyagi helyzetben, hogy lépést tartson a tehetősebb helyeztben lévő társakkal, az ugyanúgy könnyen belefolyhat egy kompromittáló szituációba. Hiába néz ki 16-17 évesen valaki úgy, mintha felnőtt lenne, érzelmileg koránt sincs ott a fejlettsége, fel sem fogja, hogy mi a baj. Csak évekkel később, amikor már azt érzi, hogy véglegesen tönkrement az élete.

THE: Három gyermeked van. Mesélsz róluk egy kicsit?

Sz. J.: Fontos hangsúlyozni, hogy egy férjem van, mert ez a mai világban már önmagában egy kuriózum, hogy a három gyerek ugyanaz az alom. Ráadásul a korkülönbség is nagy: van egy 21 éves lányom, aki a Műegyetem Gazdaságtudományi Karán, közgazdálkodás szakon fog diplomázni a következő félévben, és valószínűleg külföldön próbál majd mesterszakot végezni. A középsőt pont most vették fel a Budapesti Gazdasági Egyetemre, angol nyelvű gazdálkodás és menedzsment szakra. A kicsi pedig egy váratlan fordulat az életünkben, ő még csak 11 éves és általános iskolás – egy jutalomjáték a két nagy után, nem gondoltuk, hogy belevágunk egy harmadikba. Az, hogy ő megszületett, sok dolgot borított, jó értelemben: azt a rutint, hogy két gyereket szülsz, szépen felneveled, utána meg jön a nyugdíj és az unokázás. Muszáj volt fiatalabbnak maradni, meg lazábbnak, nagyon jót tett nekünk. Vele még dolgunk van, tíz évig, a felnőttkoráig őt még kísérni kell. Azután még kettesben vannak terveink a férjemmel, ha még belefér egy-két csavar.

THE: Mikor tudsz írni, mennyi időt tudsz az írásra fordítani? Van abban valami kényszer vagy tudatosság, hogy mikor írsz?

Sz. J.: Azért is tudtam elkezdeni írni, mert a jogi pályát abbahagyva az idegenforgalomban helyezkedtem el, apartmankiadással foglalkozom, ami kötetlen munka. A váltás nagyon jót tett, hiszen szellemileg abszolút nem vagyok leterhelve, ami nagyon sok kreatív energiát felszabadít. Ha most is jogászként dolgoznék nyolc órában, akkor valószínűleg nem írnék. Most van, hogy rengeteg a munka, előfordul viszont olyan is, amikor alig van. Ideális esetben, ha keveset kell dolgoznom, akkor rengeteget lehetne írni, de általában akkor nem sikerül. Amikor több a munka, akkor valahogy az írás is jobban megy, de akkor meg nagyon nehéz leülni. A lényeg az lenne, hogy tudatosságot vigyek bele, és mindennap megpróbáljak írni – ez az esetek nagy részében sikerül is. A kérdés csak az, hogy milyen minőségű az a szöveg, ami kényszerből születik, de alapnak jó. Ezért szoktam mindig megírni az aznapra tervezett jelenetet még akkor is, ha nem érzem úgy, hogy most ez annyira jó. De ha már kész van, ülepszik, és amikor egy héttel később újranyitom, jobb szöveget tudok írni belőle. Most ezzel próbálkozom, mert úgy nem lehet egy második regényt megírni, hogy csak akkor írok, amikor kedvem van.

THE: Mekkora a nyomás a második regényen most? Az első sétagalopp, szerelemgyerek volt, most viszont már, gondolom, van határidő, ami nyomaszt…

Sz. J.: Igen, nagyon nyomaszt. Egyrészt mindenki elmondja, hogy a második regényt sokkal nehezebb megírni, mint az elsőt. Érzed magadon a nyomást, szeretnél jobbat csinálni, kapsz egy csomó visszajelzést, és akkor már rájössz, hogy az egész nem móka és kacagás, mint az első volt, mert ennek tétje van. Ha az elsőnek volt nagyobb visszhangja, akkor végképp azt érzed, hogy valami nagyon extrán jót kéne írni. Természetesen már tűpontosan látod az első regényed hibáit, amit korábban nem vettél észre. Azokat mindenképpen ki akarod javítani, és még azon felül is mindent-mindent sokkal jobban szeretnél csinálni – ez nem könnyíti meg a dolgokat. Lehet, hogy ez majd elmúlik, és a harmadik, negyedik újra egy kicsit lazább tud lenni, de a második egy kifejezetten görcsösen megszülető könyv. Ennek ellenére a 80 százaléka kész.

THE: Gyerekkorodban szerepelt a terveid között az írás?

Sz. J.: Az írás visszakanyarodás az eredeti énemhez. Édesapám jogász, én sosem akartam az lenni, sőt „semmiképpen nem leszek jogász” címmel mentem bölcsészkarra. Azonkívül, hogy olvasok, nem sok minden érdekelt a világban. Amikor a bölcsész szakot elvégeztem, egyrészt nagyon erősen telítődtem a szövegek olvasásával, másrészt azt éreztem, hogy nem akarok a másik oldallal foglalkozni. Megcsömörlöttem attól, hogy állandóan a befogadói oldalon foglalkozzak a szövegekkel, nem akartam ezzel tölteni az időmet. Közben megszületett a gyerekem. Rájöttem, hogy szükségem lesz valami pénzkereső foglalkozásra, mert attól, hogy bölcsész vagyok, és nagyon szeretem az irodalmat, valószínűleg nem fogok tudni megélni. Ekkor elvégeztem a jogi egyetemet, és sokáig azt hittem, hogy most megtaláltam az utamat, fel is tudtam magam építeni abban a nagyon racionális világban.

THE: Akkor végül mégiscsak jogász lettél…

Sz. J.: Sokkal egyszerűbb volt a működés nekem is, mert jóval kevesebb dolgot kellett megkérdőjeleznem, és jogászaggyal sokkal egyszerűbb gondolkodni a világról. Utólag visszagondolva ez kicsit sem én voltam, ez egy kapaszkodó volt, de komfortos. Most, hogy elkezdtem az írás felé fordulni, olyan, mintha visszatérnénk önmagamhoz. Sokkal inkább lettem kétkedő, bizonytalan, potyog le rólam a magabiztos, mindent feketén vagy fehéren látó jogász páncélja. Jó, de egyben ijesztő is az önmagamhoz való visszatalálás, hiszen elveszítem azt a kapaszkodót, amit felépítettem az elmúlt tizenvalahány évben. Ez egy érdekes önismereti utazás, de valószínűleg inkább ez vagyok én, mint ami voltam, mondjuk, öt éve.

THE: A gyerekek hogy viszonyulnak ahhoz, ami most körülötted zajlik?

Sz. J.: Számukra ez egy furcsa meg hihetetlen dolog, folyamatosan képben vannak. Mi szimbiózisban élünk családilag, mindig mindent együtt csinálunk, mindig mindent megbeszélünk. Az összes lépést megélték, látták a nagy felfutásaimat, látták a nagy kiborulásaimat, látták, hogy milyen érzelmi hullámvasút vezet egy könyv születéséig. Mindig azt vallottam, hogy az embernek őszintén meg kell mutatnia az összes érzését a gyerekének, mert abból tud tanulni. Sosem voltunk annak a hívei, hogy valamiről nem beszélünk. Teljesen transzparens minden. A rossz dolgokat is látják. Nekik ez egy tök jó lecke, úgy érzem, hogy ezzel én jót tettem velük.

THE: Hogy éltétek meg otthon, hogy megjelent a könyved?

Sz. J.: Az írással kiállni a nyilvánosság elé nagyon stresszes és nehéz dolog, amit érzelmileg nehéz lekövetni. Hirtelen ahhoz tudnám hasonlítani, hogy olyan egy könyvvel kikerülni, mintha meztelenül kimennél az utcára. Onnantól bárki, bármit, bárhol mondhat, és semmit sem tudsz vele tenni. A gyerekek mindebből semmit sem éreznek, mármint hogy ennek nagy jelentősége lenne, és ez így van jól. Egyikük sem olvasta a könyvem, és szerintem nem is nagyon akarják. Nem azért, mert rossz fejek, hanem azért, mert nekik én anya vagyok, aki tiszta ruhát varázsol meg kaját csinál. Amikor kijövök zombifejjel a dolgozószobából, és azt sem tudom, hol vagyok, a kérdés attól még ugyanaz lesz: „Mi lesz az ebéd?”

Ha Magos Judit neve elsőre nem is cseng ismerősen, a Deményé biztosan. Demény, a kötsög ugyanis kétségtelenül hazánk legnagyobb celeb ebe, számos könyv diktálója, és egy békés világra vágyó uralkodó(jelölt). A sokak szívét megdobogtató sztárvizsla gazdáját, Magos Juditot – és Deményt – kérdeztük kutyákról, örökbefogadásról és az életről.

---

Névjegy
Magos Judit a Demény, a kötsög blog szerzője, ebben négylábú kedvenceiről oszt meg történeteket. Judit a Miskolci Egyetem magyar és irodalom szakán végzett 2003-ban. Jelenleg magyart tanít a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolában. Első könyve Demény – Most én ugatok címmel 2014-ben jelent meg, és Aranykönyv-díjat nyert.

---

Tóth-Hencz Edit: Büszke rád Anyukád?

Magos Judit: Ez elég erős kezdés első kérdésnek, kicsit freudi, de nem is vártam tőled mást. Kapásból azt válaszoltam volna, hogy kérdezd meg az Anyukámat, de nem kell. Nincs bennem bizonytalanság, hogy büszke rám. Régebben lett volna, mert nem voltam könnyű gyerek, és fiatalkoromban is volt oka aggódni értem, de már megkomolyodtam. Tanár vagyok, és gazdája egy ismert és elismert kutyacelebnek, aki nagyon sokat tett az elmúlt években az állatvédelemért és a felelős állattartásért. Írtam könyvet, vettem egy házat. És mindennap felhívom az Anyukámat. Büszke rám.

THE: Milyen visszajelzéseket kapsz a családoktól a kutya-örökbefogadások kapcsán?

M. J.: Amikor elindítottam Demény oldalát, sokan azzal vádoltak meg, hogy miattam – mint anno Frakk miatt – majd mindenki vizslát akar hazavinni, pedig a vizsla nem való ám akárkinek. Ezen sokat gondolkoztam, mert szerintem aki azután akar magyar vizslát, hogy arról olvas: szétkapja a kukát, felzabálja az emberszart, nem jön vissza, ha hívom, üvölt, és napi huszonötször kell vele sétálni, az, mondjuk, megérdemli. Sok ember azért olvassa a blogunkat, mert neki épp nem lehet kutyája, és így olyan, mintha mégis lenne.

Demény mindenki kutyája lett. Másrészt az állatvédelemben sokat tettünk azért, hogy gazdikeresők új otthonra találjanak. Részben ideiglenesen fogadtunk be kutyákat, cicákat, ami elég jó marketing volt nekik, és olyanok is családra leltek, akik egy menhelyen sokáig vártak volna. Másrészt ott volt a Valentin-projekt, amikor arra kértük az ország népét, hogy virág, csoki és ajándék helyett mentsenek meg egy gyepmesteri telepen lévő kutyát. 310 kutyaéletet sikerült akkor megmenteni, aminek nagy része szerencsére gazdára is talált. Ha nem erre vonatkozott a kérdés, akkor nem értettem jól.

THE: Mi a véleményed arról, hogy a kutya gyerek-e?

M. J.: Már Csányi Vilmos is megmondta, hogy „a kutyák szőrös gyerekek”, és vele nem vitatkoznék. Másrészt tudományosan is az a nézet, hogy egy kutya egy kb. négyéves gyerek szintjén van. Ezért olyan végtelenül fárasztó velük az élet. Nem gondolom, hogy ezen érdemes vitatkozni, a kutya nem pótol gyereket, a gyerek nem pótol kutyát. Viszont a kutyával felnövő gyerek biztosan boldogabb, és olyan dolgokat tanul meg (feltétlen szeretet, felelősség, gondoskodás stb.), amik nemcsak neki lesznek hasznára, de a világnak is, amit majd épít.

THE: Szerinted milyen szereped van a felelős állattartás „népszerűsítésében” és a fontossága bemutatásában?

M. J.: Sosem tudtam megtagadni a tanárságomat, ezért is lett Demény oldala nem egyszerűen egy cuki kutyás blog, hanem egy zászlóshajója a felelős állattartásnak. Szerintem mindenkinek, aki valamilyen szinten nyilvánosan éli az életét, legyen énekes, színész, celeb vagy poéngyáros, felelőssége van a társadalommal szemben. Nem azt mondom, hogy példát kell mutatnia, de tudnia kell, hogy a népszerűségét nemcsak arra lehet használni, hogy új, menő autókban száguldozzon reklámért, hanem arra is, hogy ez a világ, amiben élünk, jobb hely legyen.

Nekem az állatok lett a szívügyem, én ennek szenteltem Demény népszerűségét. És ez a népszerűség épp azért ilyen töretlen, mert mi nem játszottuk meg magunkat, nem mondtuk soha, hogy mi lennénk a követendő példa, sőt. Őszintén, önazonosan vállaltuk minden hibánkat, rossz napunkat, tévedésünket. Nincs is reklámautónk azóta sem. Van viszont 78 ezer követőnk, aki mindig segít, ha rászorulókról van szó. Nem hiszem, hogy mi váltanánk meg a világot, de azt tudom, hogy picit sikerült itt-ott jobbá tenni. És akkor már megérte.

THE: Mit üzennél a 18 éves önmagadnak?

M. J.: Hah! Én hiszek abban, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hiszek abban, hogy az összes „eltévesztett köszönésem és félrecsúszott nyakkendőm” kellett ahhoz, hogy itt legyek és az legyek, aki vagyok. És a legborzalmasabb hibám és tévedésem sem változtatnám meg, mert most nagyon hálás vagyok az életemért. De egy dolgot üzennék azért, amin rengeteget kellett, kell dolgoznom, hátha. „Szeresd magad!”

THE: Mitől félsz a legjobban?

M. J.: Nagyon nehezen megy az elengedés, ezért a haláltól félek. Nem az enyémtől, bár amikor Erzsi gazdája olyan hirtelen meghalt, volt pár álmatlan éjszakám, és morfondíroztam azon, hogy mi marad belőlem, ha meghalok, hogy lesz belőlem pár hír, pár szomorú emoji Demény oldalán, aztán a világ pörög tovább. És igazából ez így van rendben.

Remélem, még nem most, de akármikor is, akkor sincs semmi baj. Ami ennél jobban ijeszt, hogy Demény 13 éves, megöregedett, megsüketült, megőszült, és mindennap szembesülök vele, hogy elveszíthetem. Attól a naptól rettegek a legjobban. Ő nem egyszerűen egy kutya, ő az identitásom része, és nem tudom, mi lesz velem, ki leszek én, ha már nem Demény, a kötsög gazdája.

THE: Mire vagy büszke?

M. J.: Ez összefügg a „szeresd magad” dologgal, elég nehezen megy azt mondani, hogy na, erre büszke vagyok. A pörköltjeim hasonlítanak az Anyukáméra, az menő. És volt egyszer a könyvem a sikerlisták élén, az is menő. És van egy csomó diákom, aki talán szeretettel gondol rám, az is menő. De a legbüszkébb talán arra vagyok, hogy mindig az voltam, aki vagyok, és nem játszottam meg magam. És eszembe jutott még az is, hogy volt egyszer egy fotókiállításom. A képek 2018 decemberében készültek Izraelben egy szeminárium alkalmával, ahol a Partnership2Gether zsidó szervezet amerikai, izraeli és magyar pedagógusokat látott vendégül Nyugat-Galileában. Jó érzés volt.

THE: Mit üzennél az anyáknak, akik kutyát szeretnének magukhoz venni?

M. J.: A legfontosabbal kezdem: nem, a gyereknek nem kell kutya. Nem ő fogja levinni éjszaka, amikor rájön a cifrafosás, nem ő mossa majd az összehányt szőnyeget, nem ő veszi neki a kaját, gyógyszert, kullancs elleni szert, nem ő fizeti az állatorvost, a kutyaszittert. A kutya egy új gyerek lesz, csak ő mindig örül neked, és nem ciki neki puszit adni a kutyahaverok előtt.

A kutya sosem vágja a fejedhez, hogy utál, és te tehetsz mindenről, sosem kell vele esténként matekleckét írni, vagy olvasónaplót az Egri csillagokról, nem nyúlja le a bankkártyádat, nem rendez házibulit, míg nem vagy otthon, és 16 évesen is szívesen ül az öledbe. Akkor vigyetek haza kutyát, ha az egész család akarja, de leginkább ti, mert a ti gondotok lesz. Viszont ha ez nem tántorít el benneteket, akkor vigyetek, mert kutya nélkül lehet élni, csak sokkal-sokkal több szeretetet adhatsz és kaphatsz, ha van egy négylábú gyermeked.

Talán közhely, hogy a kutya olyan, mint a gazdája. Az én esetemben azonban másról van szó. Én olyan szeretnék lenni, mint a kiskutyám. Első „hivatalos” jellemzés róla: „Azért forog a föld, mert ő jár rajta.” Akkor volt nálunk egy hete, amikor ezzel szembesültem. A fejét peckesen feltartva, boldog farokcsóválással jár-kel az utcákon, minden szem rászegeződik, sugárzóan kedves. 40 évet vártam rá.

Noha négy évtizedet éltem le kutya nélkül, magam sem tudtam, de a gazdivá válásom tulajdonképpen már egyetemista koromban elkezdődött. Minderről azt a konzekvenciát tudom levonni, hogy ha nem szeretnél kutyát, legyen jó a helyesírásod – különben egy tavaszi napon arra eszmélsz, hogy egy Fejér megyei kistelepülésről hozod haza az új családtagot. Nem baj, ha nem érted, máris elmesélem.

Minden itt kezdődött

2000 augusztusában megérkeztem az egyetemi gólyatáborba, ahol a nevem hallatán egy harmadéves lány odapattant, hogy rám várt, mert látni akarta, ki az a magyar szakos, aki nem tudja helyesen leírni a muszáj szót. Ez voltam én. A Miskolci Egyetemen a selmeci diákhagyományoknak köszönhetően közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen őt választottam keresztapámnak. A mai napig hiszek ebben a kötelékben.

Nem tudtam felszedni a gumit

Teltek-múltak az évek, még mindig boldogan kutya- (és gyerek)mentesen. 2006 körül lehetett, amikor Judit, a keresztapám Budapestre költözött Max nevű kutyájával, egészen közel hozzám, és előfordult, hogy én vittem el sétálni.

Egy ilyen hasmenősebb alkalmat igazán megjegyeztem, mert a folyékony gumit próbáltam zacskóval és zsebkendővel összevakarni a Liliom utca kövezetéről, amikor egy néni odajött hozzám, megsajnált, és azt mondta, hogy hagyjam csak, nemsokára jön az eső. Kudarcként éltem meg, és a felelősség súlya sem segített, pedig az én kutyám itt még gondolatban sem volt meg.

Demény, Jampec és a többiek

Judit nem állt le (csúnyán fogalmazva), és jött az életébe Demény, Deménnyel pedig a könyvek. Ki nem hagyhattam az első könyvbemutatóját vagy a könyvek elolvasását. Az érzékenyítés jól működött. Ekkortájt már kétgyermekes anyuka voltam, a felelősségről is egészen más képet alkottam, akarva-akaratlan. Én aludni akartam, a gyerekek meg kutyát.

Demény, a hírhedt vizsla sétái közelebb hoztak bennünket a gazdisághoz. Először Max búcsúztató sétájára mentünk el a gyerekekkel, bár azt még átjárta részemről a szomorúság, a gyerekek ebből mit sem éreztek, elbővülte őket a kutyahad. A következő sétánkon Deménnyel már megismertük Jampecet, aki már nemcsak a gyerekeim szívét rabolta el, hanem az enyémet is.

Lehet egy tacskónk

Ahogy csendesen és nyugodtan sétált, már-már pillanatokra vizualizáltam az otthonunkban egy ilyen kedves kis lényt, amellyel a kanapén pihenünk. A gyerekek hangosan vizualizálnak, napi szinten akár. Az idő még mindig telt. Hetente fel-felbukkant egy-egy mondat, hogy legyen kutyánk, mikor, milyen.

Két kutyás barátomat megkértem, hogy mindent tegyenek meg azért, hogy lebeszéljenek, ha mégis beadnám a derekam. Elvéreztek a küldetésben. Tokajban sétáltunk a férjemmel, amikor elhangzott a „lehet egy tacskónk” mondat. Egy hét múlva pedig már az Eszkuláp Egyesület egyik ideiglenes befogadójától úton voltunk a világ legvagányabb kiskutyájával Budapestre.

Talán (de csak talán) a véletlen műve, hogy éppen Judit születésnapján váltam gazdivá. Tudom, hogy szereti az ilyen ajándékokat; valami nem kézzelfogható, mégis örökre nyomot hagyó történés.

Újra kellett építenem mindent

Azt, hogy milyen jó dolgom volt mindaddig, amíg Pablo meg nem érkezett, az percek alatt kiderült, de leginkább éjszaka. Az első három hónapban többször keltem hozzá, hogy elvégezze a szükséges tennivalókat odakint. Az élet felbolydult, változtak a prioritások, elvesztettük a napi rutint, újra kellett építeni mindent a reggeli ébredéstől a lefekvésig.

Közben a számtalan tanács és dolog, amelyekre figyelni kellett, mint egy labirintus, csak úgy kóvályogtam az információk között, és féltem, hiszen egyszer és mindenkorra felelős lettem azért, amit megszelídítettem.

Vele csendesedik el a ház

Minden utazásnál tudnunk kell, hogy vihetjük-e a kutyát, vagy mi magunk sem megyünk. Ha mégis menni kell, ki vigyáz rá? Életemben nem beszéltem annyi idegen emberrel, mint amióta kutyám lett, vagy mert ő megy oda valakihez, vagy mert egy kutya jön oda hozzánk. Röpködnek a kérdések, mennyi idős, fiú, lány, ivaros, akármi.

Következetes lenni (ez már a gyerekeknél sem ment), nézni, mit eszik, és mennyit, milyen a széklete, és mikor, túlszerettük-e már, vagy még meg sem érzi, mozgott, aludt, evett, ivott, köhög, tüsszent, vakaródzik… A napi minden más mellett figyelve az ő igényeit, hiszen még nem értjük a jelzéseit, de figyelünk és tanulunk.

Jelenleg serdül, így vele együtt három fiú van a lakásban, aki nem ért velem egyet nagyjából semmiben. A napi trükkök és ötletek, hogyan bizonyítsam úgy az igazamat, hogy az mindenki számára elfogadható legyen.

Minden nap sokkal gyorsabban telik el, de mégis, este, amikor odakucorodik a kanapéra mellém, akkor újra egy nyugodt napot zártunk. A ház vele csendesedik el, és már várjuk, hogy reggel ébresszen minket boldogságtól ragyogó tekintetével, és kezdődjön egy újabb nap.

Otthon maradunk, a koronavírus-járvány alatt az időnk nagy részét a négy fal között töltjük a családunkkal. Van, akinek ez a négy fal a nyugalmat és a biztonságot jelenti, de sokaknak az ellenkezője jut: rettegés, verés, erőszak. Sok nő a poklok poklát élte át az elmúlt egy évben, és közülük igen kevesen mondhatják el, hogy látnak kiutat. Ha elmondhatják egyáltalán. Nőnapon rájuk is gondolunk, gondolnunk kell!

Testi és lelki bántalmazás

2021. március 8. nemzetközi nőnap (idén is) – most a számomra biztonságot adó négy fal közül idézem fel a tavalyi, Hősök terén tartott nőnapi megemlékezést. A Nem Tehetsz Róla, Tehetsz Ellene Alapítvány (NTRTEA) a családon belüli erőszakra hívta fel a figyelmet (ismét és újra). Nők ezrei élnek olyan kapcsolatban ugyanis, ahol mindennapos a testi és/vagy lelki bántalmazás.

Ezek a nők legtöbbször tehetetlenek, vagy éppen fel sem ismerik azt, hogy ami velük történik, az helytelen. Az áldozatok kiszolgáltatottak és kétségbeesettek. A közeli barátok, családtagok sem támogatják őket, nem hisznek nekik, az áldozatok félnek, féltik a gyermekeiket.

A www.nokjoga.hu statisztikái szerint minden ötödik nő olyan családban nőt fel, ahol az apja verte az anyját és a rengeteg rémisztő kimutatás mellett az is tény, hogy a nők átlag 35 verést szenvednek el mielőtt segítségért fordulnak, és akkor átlag 5-12 intézménynél, szervezetnél, hatóságnál kérnek segítséget az erőszak megállítása érdekében, mielőtt hatékony segítséget kapnak vagy megölik őket vagy gyerekeiket.

---

Munkásnők emlékére
A nemzetközi nőnap nem a virágárusok és bonbongyártó cégek kitalációja, hanem annak a napnak az emléke, amikor 1857-ben New Yorkban mintegy negyvenezer munkásnő sztrájkolt a munkaidő-csökkentésért, az egyenlő bérért. A nemzetközi nőnapot az ENSZ is a világnapok között tartja számon. A március 8-i dátum az 1857-es New Yorki-i sztrájk napja, egyéb források szerint egy New York-i gyárban 1908-ban e napon bekövetkezett tűzben meghalt 129 munkásnő emléke miatt esett erre az időpontra. Számos országban ez idő tájt erősödtek fel a nők követelései megkülönböztetésük megszüntetésére.
Forrás: multkor.hu

---

Hangosan: ELÉG!

A nőnapi esemény napján már nem lehetett sehol sárga rózsát kapni – ez volt az esemény jelképe is, ahogy ez a kapcsolati erőszak nemzetközi szimbóluma is. Készítettünk egyet krepp-papírból. Tavaly, március 8-án nem az volt a kérdés, hogy kint leszek-e a NTRTEA rendezvényén, hanem az, hogy a kezdésre odaérek-e. A csatlakozásom fontosságát a családon belüli erőszak ellen való kiállás mellett az is jelentette, hogy a virág és a bonbon helyett testet ölt egy összefogás, amelynek részese lehettem.

Annak a fontossága tudatosult bennem, hogy ennek a napnak rólunk kell szólnia, a nők jogairól, kiállni a nemek egyenlőségéért. Úgy kiáltani, hogy messze is hallják: ELÉG! Ne haljon meg hetente legalább egyikünk a kapcsolati erőszak áldozataként, hogy sose tapasztaljuk meg, és gyermekeinket se béklyózza meg!

Nem ilyen a női sors

Eszembe jutottak a barátaim történetei, apai kizsákmányolások, féltékeny exek, tanári ajánlatok, önállóságtól megfosztó férjek. Azok a tanácsok, hogy a nőnek tűrni kell, ilyen a női sors, a nők mindent elviselnek. Nem! Nem kell eltűrni a nőnek mindent, nem ilyen a női sors, és végképp nem kell mindent elviselni!

Otthonról kiáltunk

Idén marad a bonbon és a virág, az otthonainkba szorítva, ahogy be vannak szorítva az áldozatok is, akik talán sosem voltak ekkora bajban, mint most. Lesz-e hang, ami eljut hozzájuk, hogy legyen bátorságuk kitörni, változtatni, erejük az első lépést megtenni a teljes bizonytalanság felé? Tudjuk-e otthonról elég hangosan kiálltani, hogy ELÉG?

Nem csak ez a nap

Kedves Urak, Férjek, Partnerek! Valóban nemcsak ezen az egy napon kell szeretni, virágot hozni, jópofát vágni, hanem minden más napon is. A szeretet nem lehet fojtó, megalázó, megsemmisítő, tiltó, akadályozó vagy sok esetben pusztító. Hiszen az már nem is szeretet. Szeretni, nem korlátozni, meghallani a hangunkat.

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” (Pál apostol első levele a korintusiakhoz 13/4–8.)

Majd húszévnyi média karriert hagyott ott Bánhidi Lilla, hogy a gyermekkori álmát megvalósítsa, és mások történetei helyett a saját maga által kitaláltat kezdje írni. Az eredetileg a hajléktalanellátásban szociális munkásként tevékenykedő, később leginkább riporterként és műsorvezetőként ismertté váló író mindkét területről jócskán merített első krimijében. A Sorsod Borsod című regionális krimije igazi izgalmakat kínál a műfaj szerelmeseinek.

Tóth-Hencz Edit: Miért pont krimi lett a választott műfajod?

Bánhidi Lilla: Amikor a Prae Kiadó kiírta a pályázatát, úgy éreztem, hogy ez egy olyan lehetőség, amivel nekem élnem kell, és egy olyan dolgot tudok felépíteni, amit pályázat nélkül is szeretnék megcsinálni. Ez csak megadta a kezdőlökést. A regionális krimik engem lenyűgöztek, amikor Németországban tanultam, akkor kerültem kapcsolatba ezekkel a típusú könyvekkel.

THE: Ez az első írásod?

B. Lilla: Az első nagyobb lélegzetvételű, igen. Kisebb novelláim, rövidebb prózáim már voltak, néhány meg is jelent.

THE: Van különbség nő és férfi között a krimiolvasás vagy annak megírása tekintetében?

B. Lilla: Ugyanannyira nehéz nőként érvényesülni a krimiírók között, mint nőként érvényesülni az írók között. Lehet, hogy egy kicsit könnyebb, ha krimiíró vagy, és nő, talán picit jobban odafigyelnek rád. Szerintem inkább embertípus függő, van az a típus, aki tud krimit írni, és van, aki nem. Azon belül van, aki durvább krimit ír, van, aki lájtosabbat, én az utóbbiba tartozom.

THE: Miért gondolod, hogy a lájtosabb krimik közé tartoznak a könyveid? (nevetünk)

B. Lilla: Mert nem tunkoltam bennne, vagyis kevés az igazán véres jelenet.

THE: Ettől nem lett lájtosabb…

B. Lilla: Én úgy érzem, hogy lájtos, de ezt nem nekem kell megítélni.

THE: Azt gondolom, hogy egy igazi krimiolvasó azt, amiről te úgy érzed, hogy nem írtál le részletesen, azt ő hozzáteszi. Én mindenesetre hozzátettem a képi anyagot is olvasás közben.

THE: Mi a címválasztás története? Miért Borsod?

B. Lilla: Azért, mert miskolci vagyok, a Vasgyárban születtem, és a szívem egy része mindig Borsodban lesz, most is ott van. Nekem nagyon tetszik ez az identitástudat, ami a borsodiakat jellemzi, akkor is, ha ennek van negatív értelmezése. Sokszor az hoz össze embereket, hogy a rosszban tudunk csatlakozni egymáshoz, az a közös. Akkor is egy közösség, akkor is ad egy erős identitást. Amellett persze ott vannak a szép és jó dolgok, amiket amikor ott él az ember, hajlamos nem észrevenni, mert a sok rossz felül tudja írni ezeket, vagy el tudja feledtetni.

THE: Nem tartottál attól, hogy ez csak egy bizonyos közeget fog megszólítani?

B. Lilla: Ezen én is gondolkodtam, hogy valószínűleg egyszerűbb lett volna egy hétköznapibb, inkább krimire utaló címmel megjelenni, ami mindenkinek egyértelmű. Azonban ha regionális krimiként nézzük, akkor nagyon sok minden benne van a címben, hogy „Sorsod Borsod”. Ez nemcsak az identitástudat, hanem az is, hogy mindenkinek mást jelent, de jelent valamit, ami lehet pozitív vagy negatív. A regény főhősének is jelent valamit, aki hazautazik Miskolcra, és meg kell küzdenie az érzelmekkel, amiket a hazalátogatás okoz benne. Magyarországról is sokan elmegyünk, visszajövünk, ez nem csak a kisebb régiókra jellemző, hogy néha nem tudjuk, hogy hová is tartozunk. Azért is szerettem volna, hogy maradjon ez a cím, mert ebből a szempontból mindannyiunkat érint, hogy hova is tartozunk akkor, ha valahonnan már elköltöztünk, de visszatérünk.

THE: Anyukád olvasta?

B. Lilla: Nekem két anyukám van, és egy pótanyám, ő az anyósom. Akivel felnőttem, a nevelőanyám és apu, ők még olvassák, nekik egy kicsit nehezebb, mert közelséget éreznek, ők laknak amúgy Miskolc mellett. Édesanyám olvasta, bár azt nem tudom, hogy végigolvasta-e már. Az anyósom két nap alatt elolvasta. Egyébként mindannyiuk nagyon szereti, csak hát van, akinek picit nehezebb olvasni, mert más a kapcsolata velem.

THE: Milyen visszajelzések érkeztek tőlük? Segítettek, motiváltak bármilyen karakterben? A regényben a nagymama karaktere van inkább jelen. Miért a nagymama ilyen fontos? A saját életedben is hasonló volt a kapcsolat?

B. Lilla: A szüleim most nagyszülői korban vannak, lehet, hogy ez is befolyásolta. A nagymama karakterében sok minden van a két anyukámból. Ennek is volt egy praktikus oka, mert azt nem tudtam jól megoldani, hogy a szüleihez megy haza a főszereplő, mert akkor azt is meg kell magyarázni, hogy miért nem tartja a szüleivel a kapcsolatot szorosabban. Egy picit jobban elszakítani Miskolctól, hogy rá tudjon csodálkozni, ez volt ez a generációkimaradás, -átugrás.

THE: Fontos volt számodra, hogy egy női karakter nyomozzon?

B. Lilla: Nem, alapvetően én nem akartam, hogy egy női karakter nyomozzon, én a rendőrt szerettem volna főszereplőnek. Ahogy elkezdtem vele dolgozni, mégis ő lett a főszereplő.

---

THE: Hogy viszonyulsz a könyvhöz? Egy sok szálon futó krimi, időben és térben is sokszínű, nehéz lehetett tartani az irányt. Mik a visszajelzések?

B. Lilla: Főleg hiperaktívként volt nehéz leülni, és nyolcvanhatszor újra és újrakötögetni a szálakat. Újra átnézni, átszámolni az eseményeket, karaktereket, történéseket, nagyon precíz figyelmet követelt. Volt pár olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy képtelen vagyok rá, és ez olyan, amiben nem is tud senki segíteni. Hiába próbált a férjem vagy a barátnőim segíteni, akkor is én tudom, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Volt olyan pont, amikor már senki nem tudta átlátni rajtam kívül, vagy igazából én sem, de még mindig nekem volt az egyetlen esélyem arra, hogy ezt képes legyek befejezni, átlátni vagy rendszerezni.

Érdekes a viszonyom a könyvvel, bár azt mondják, hogy ez normális, de nem erre készültem. Egyrészt nagyon féltem attól, hogy megjelenik, próbáltam volna még húzni az időt, én még dolgoztam volna rajta fél évet; igazából kivették a kezemből. A szerkesztési folyamatok végén én még variálgattam volna, de a szerkesztő azt mondta, hogy ennyi volt, megy a tördelőhöz, majd a nyomdába. Amikor kijött a regény, és a kezemben fogtam, volt egy nagy tartás bennem, nem tudtam mit kezdeni vele. Leraktam távol magamtól, nézegettem, hogy ez tényleg az, itt van, mit fognak szólni, nem mertem kinyitni, sem beleolvasni. Kellett nagyjából másfél hét, mire barátságba kerültünk. Utána már ki tudtam mondani, hogy igen, ez az én termékem, igen, ezt én írtam, ez az én könyvem, ez egy befejezett állapot.

THE: Milyenek a visszajelzések?

B. Lilla: Nehéz kérdés, inkább azt mondom, hogy abban a fázisban vagyok, hogy izgulok nagyon, minden egyes olvasói véleményért, minden egyes mozzanatért. Ha kinyitom a könyvet, még úgy érzem, hogy ezt mégse így kellett volna, vagy szebben megfogalmazhattam volna, van benne egy szóismétlés, benne van ez az elégedetlenség. Még most izgulok, és figyelem a regény útját. A moly. hu-n is nagyon pozitívak a vélemények, és rengeteg üzenetet kapok az olvasóktól, elmesélik, hol tartanak, milyen élmények vannak olvasáskor. És a kritikák is jók.

THE: A következő könyv már készül?

B. Lilla: Egy-, maximum másfél évente jelenik meg a sorozat következő része. A másodiknak nem is a konkrét történetét, de úgy nagyjából a világát, a közegét azt én már megbeszéltem a kiadó vezetőjével egy pár hónappal ezelőtt, neki tetszettek. Amikor jártunk a könyvbemutatókra együtt, akkor bővebben tudtunk erről beszélni. Nem kezdtem még el írni, de csak azért nem, mert várom azt az ideális pillanatot, hogy amit az az ember, aki már beszél bennem egy ideje, leírjam, amit ő mond. Most még táplálgatom az ő fájdalmát és történetét, kétségeit magamban különböző zenékkel. Amikor hallgatom azt a zenét, nagyon érzem, amit mondani akar. Nagyon érdekes érzés, amikor még nincsenek meg a szavak, de már tudod, hogy mit fog mondani. Most megfogadtam, hogy egy részt engedek magamnak, hogy kijöjjön, és utána leülök és megtervezem. Megkértem több ismerősömet, hogy ha úgy látják, hogy nem a tervezéssel foglalkozok, akkor legyenek szívesek jelezni.

THE: Nálad hogy néz ki egy tervezés?

B. Lilla: Még nem csináltam, úgyhogy nem tudom. Látom, hogy mások hatalmas Excel-táblázatban vezetnek mindent, na az nekem biztosan nem fog menni. Azt tartom most magam előtt feladatnak, hogy leírjam a karakterek jellemzését, és ahhoz tartsam magam. Nem is a karakterek jellemzésének megírása a probléma, hanem inkább az, hogy közben ötletelgetek és változtatok, ami hatással van a meglévő írásra. Tudatos döntésen alapszik a regény bűnügyi része.

THE: Van segítség a nyomozások pontosításában?

B. Lilla: Igen, de ők véleményezni szeretnek, ha már megírtam.

THE: Gyerekkorodban is szerettél volna már írni?

B. Lilla: Igen, írogattam, de akkor még nem dőlt el, hogy a kreativitásnak melyik iránya lesz, amiben ki tudok teljesedni. Énekeltem, gyerekszínész is voltam, de kötni is nagyon szerettem.

THE: Igaz, ami igaz, egy főszerkesztő is eleget ír…

B. Lilla: Igen. Az szárazabb ilyen szempontból, talán kevesebbet tudunk magunkból beleadni olyankor.

THE: Könyvbemutatóknál volt a regényfogadtatásban különbség, gondolok itt a cím jelentésére?

B. Lilla: A könyvhéten például érkeztek az ország különböző részeiről, akiknek a Sorsod Borsod semmit nem mondott, de valamelyik kritika kíváncsivá tette őket. A budapesti bemutatón a közeg vagy olyan volt, aki elszármazott miskolci, vagy olyan, akinek hozzám van kötődése. Miskolcon nagyon érződött, több érzelmet váltott ki a cím pró és kontra. Volt egy erős várakozás, ha már ezt a címet használom, akkor annak legyen már egy olyan szintje, vagy hogy mit fogok tudni mutatni ebből. Ott voltak azok az emberek, akiknek a Sorsod Borsod a napi szólás, az életük része.

THE: Fontosnak tartottad megmutatni a szegénységet?

B. Lilla: Igen, fontosnak tartottam. Amikor én Budapesten kezdtem dolgozni, szembetaláltam magam azzal, hogy attól, hogy romának hívják a cigányt, attól még az előítélet ugyanúgy megvan. Mennyire máshogy tudnak hozzáállni azok az emberek, akik ott élnek ebben, mindegy, hogy ő cigány vagy nem cigány, mindegy, melyik oldalon van, az egy sokkal közvetlenebb tapasztalat, mint amikor valaki nagyon messziről ránéz, és azt mondja, hogy ha én mindig adok a hajléktalannak 100 forintot, akkor én jó ember vagyok. Voltak olyan kollégák a szakmában, akiket azzal riogattunk mi, Borsodból elszármazott újságírók, hogy ha nagyon rossz leszel, bedugunk az autóba, leviszünk Borsodba, kiteszünk, és éld túl. És ez tényleg így van, hogy nem értik, hogy miről beszélünk, hogy miért van olyan erős konfliktus Miskolc környékén. Biztos van az országnak több ilyen része, de Borsodban ez konkrétan jelen van.

THE: Te magad is tapasztaltad?

B. Lilla: Azért is szerettem volna erről beszélni, mert mind a két oldalnak a problémáját ismerem, még ha nem is éltem a másik problémájában. A „kegyetlen térségben” él az édesanyám, aki egy olyan iskolában tanított, ahol többen voltak a cigány származású gyerekek. Tudom a másik oldalt, cigányokkal nyaraltam, táboroztam, velük voltam egy társaságban. Volt cigány pasim, akinek az anyukája mondta az én anyukámnak, hogy jó lenne, ha elválasztanának minket egymástól, a magyar menjen a magyarhoz, a cigány a cigányhoz. Oda-vissza működött, így az ő helyzetükbe is jobban beleláttam. Ott van a rengeteg gyerek, akik, mondjuk, azért nem mennek télen suliba, mert nincs cipőjük. Addig, amíg nincs ott az ember, nem hiszi el, nem tudja elképzelni. Valóban van olyan, hogy valaki azért nem megy suliba, mert nincs cipője? Elképzelni sem lehet, amíg nincs benne az ember. Lehet, túl direkten írtam bele, de nagyon fontosnak tartottam, hogy ezt beleírjam, és ezt talán nem is lehet máshogy, kell, hogy az emberek felkapják a fejüket. És igen, van olyan, hogy valaki szeretne kitörni a cigánysorról, és nem tud, mert visszahúzzák, és a másik oldal is kitaszítja.

A nullánál jóval több számot ismertem

A lánybúcsús feladatokban gazdag program után érkeztünk levezetésképpen a szigetre egy jó kis Imagine Dragons-koncertre. A csapatra nem volt időm rákeresni, de biztos voltam benne, hogy erre is el tudok lötyögni, azonban kellemes csalódás ért, mert a nullánál jóval több számot ismertem, szerintem a Pókember című filmben csendülhettek fel mint betétdal, de még nem merültem el az amerikai csapat zenetörténetében. Szerencsére a nosztalgia tavalyra maradt, és idén próbáltam hasznos információkat összegyűjteni a jövőre nézve.

 

Érkezz hajóval!

Ez a menyasszony kérése volt, és a legjobb érkezési terv. Némi jó hangulatban telt sorban állás után körülbelül 30 perc alatt áthajóztunk a szigetre. A 2000 Ft-os jegy számomra megérte mind a kényelmes utazást, mind az azzal járó hangulatot, nem is beszélve a hajón dolgozók figyelmességéről és humoráról. Az érkezés után pedig tényleg néhány perces karszalagátvétel következett, és máris a fesztivál területén sétáltunk.

Térj le a járt útról!

A péntek esti Imagine Dragons-koncert végére már irigyeltem a rajongókat, akik tuti jóval a koncertkezdés előtt beálltak már a színpad előtti sorokba. Irigyeltem, hogy rajonganak, hogy van erejük végig állni, és kibírni ennyi ideig pisilés nélkül. Viszont ami hasznos lehet ebből a történetből, az az, hogy ha a színpadot (rendezői) bal oldalról közelíted meg, sokkal kisebb tömeget találsz, és talán jobb koncertélményben lesz részed. A közönségre nekem nem volt panaszom, ahol én álltam, ez esetben a jobb oldalon, mert későn érkezett a hasznos információ, de jövőre… ugye… ha át nem építik az egész Szigetet, még hasznos lehet.

A mosdók állapota és mennyisége viszont ámulatba ejtett

Próbáltam a lehető legkevesebb dologgal érkezni, de nem sikerült, itt még szükséges némi fejlődés. A túlélő flitteres sellőtáskám tartalma: pulóver, esőkabát, pluszesőkabát, fél liter víz termoszban, kézfertőtlenítő, törlőkendő, papír zsebkendők, rágógumi, mindenféle nasi, hajgumi. Talán a nasit túltoltam, de fontos volt, hogy bármilyen szükséges pillanatban tudjak adni annak, akinek szüksége van rá, és leginkább, hogy ne kelljen sorba állni. A mosdók állapota és mennyisége viszont ámulatba ejtett. Vége már a toi toi időszaknak, ami szó szerint messziről bűzlött, és biztonságosabb volt még mögötte, mint benne elvégezni a dolgod.

Digitális 2023

Én a repohár megjelenését a világban jó szívvel üdvözöltem, egészen addig, amíg rá nem döbbentem arra, hogy a leadott műanyag pohárért egy másik műanyagot, egy műanyag zsetont kapok, amit természetesen a későbbiekben sosem vittem magammal, ezért újra meg kellett vásárolnom. A műanyag zsetonok pedig gyűltek, pedig a koncepció szerint a zseton egy következő alkalommal poharat ér, amit első alkalommal megvettem több száz forintért. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki otthon gyűjti a zsetonokat, és vásárolja újra a repoharat, majd viszi haza az új zsetont a halomba.

A Szigetre direkt hoztam magammal, de kiderült, hogy az nem megfelelő ide, és vehetek újra egy poharat. De úgy néz ki, hogy egy alkalmazással kiváltható a zseton. Tudtad, hogy van már erre is egy alkalmazás (Revo Token), így műanyag nélkül el lehet intézni a pohárszerzést? Ugyanilyen döbbenet volt, hogy van „Sziget alkalmazás”, ami mutatja az idővonalat, hogy éppen milyen programok vannak, minden más funkcióján kívül. Azonban hiányzott, hogy nem tudtunk a térképhez lapozni, hogy megtaláljuk, ahova indultunk.

Nyelvlecke

Nem tudom, hogy a többséghez tartozom-e azzal a véleményemmel, hogy én imádom, hogy tele van külföldiekkel a Sziget. Leginkább már végre karattyolhatok angolul, és mert megtöltik ezer színnel a fesztivált. Beszélgettünk németekkel, franciákkal, görögökkel és egy nagyon kedves új-zélandi lánnyal is, inspiráló volt, és újabb és újabb lendületet adtak az estének.

Jó hír: ha viszel magaddal gyereket, soron kívül távozhatsz, a kevésbé jó, hogy a kijutásig is veled lesz

Szerencsések voltunk, mert kaptuk a hírt, hogy a szigetet elhagyni még nehezebb, mint bejutni. Bízom benne, hogy erre a problémára jövőre majd keresnek megoldást – a híd állapotával függ össze, tájékoztatott a felügyelő kedves fiatal fiú. Pillanatokra a Legenda vagyok című film egyik szereplőjének éreztem magam, akiről még nem derült ki, hogy átváltozik-e zombivá, ezért a kerítésen kívülre kényszerítették. Van, akinek másfél óra volt ez a kijutás, ha éppen a tömeg közepére szorult. Mi követtük a mozgást, és velük sodródtunk kifelé. A jó hír: ha viszel magaddal gyereket, soron kívül távozhatsz, a kevésbé jó, hogy a kijutásig is veled lesz. Bár ahogy láttam, sokan családosan érkeztek, így ez is hasznos információnak bizonyul.

Olvasom a napi híreket a Szigetről, ki miért bosszankodik, ki minek örül, kinek a pénztárcájához tervezték, kiéhez nem, és mennyire push ott lenni, vagy régebben más volt. Nincs igazság. Én boldog vagyok, hogy idén is kint tölthettem néhány órát, mert emlékeztett arra, hogy voltam én is fiatal, és még boldogabb voltam, hogy másnap nem kellett kimenni, hanem ülhettem az otthonom nyugalmában. Jövőre tényleg csak annyi vágyam van, hogy kint lehessek egy Krisz Rudi-koncerten, nem több. De ez egy másik történet, és talán jövőre lesz létjogosultsága, hogy elmeséljem.

Egy júliusi forró nyári napot – több véletlen folytán – egy Balaton-parti kisvárosban az ózdi fenegyerek és az újpesti exfocista koncertjén sikerült zárni egy kis baráti társasággal. Egy feszültséggel és utazással teli nap után megérkeztem gyermekkorom színhelyére, ahol már évek óta nem jártam. Magam sem gondoltam volna, de itt, ezen az emlékekkel teli helyen sikerült hidat építenem két korosztály közé.

Nem sok minden változott azóta, így minden lépésnél egy-egy emlék uralta a szívemet. Mindenki tette a dolgát, a zenészek zenéltek, az énekesek énekeltek, a táncosok táncoltak, mi meg mindent megtettünk azért, hogy jól érezzük magunkat a sötét és már-már hűvös Balaton-parton.

 Mikor a test öregszik

Elmentünk sorba állni az illemhelyhez, ami szintén nem kevés emléket idéz, mert ez már ott áll legalább 25 éve. Fénycsóvákra lettünk figyelmesek, a közeli nádasból. Kapva a lehetőségen, a pörgésben végtelennek tűnő sorban állást magunk mögött hagyva elindultunk a fény felé. Két fiatal lány a mobiltelefon fényénél könnyített magán. És ha már így „megszentségtelenedett” a terület, mi is odavetettük magunkat, amin a lányok meglepődtek.

Szó szót követett, felhívtam a figyelmüket arra, hogy a papír zsebkendőt ne hagyják ott, és hogy a tisztasági betét használata ilyenkor milyen előnyös is lehet. Biztosítottam őket arról, hogy van annak környezetbarát verziója is, legalább ilyen nehéz pillanatokban hasznukra lesz. A közeli padon a telefonjába bámuló külföldi fiatalember felől megnyugtattak, hogy nem foglalkozik velünk. Én pedig közben felidéztem, hogy gyermekkorunkban milyen csodálatos volt itt minden…

Híd két korosztály között

Aztán a lányok kíváncsiak lettek, hogy mennyi idősek vagyunk. Bátran mondtam, hogy 40. Ők 21 és 23 évesek voltak, és valami közös csajszövetség született a sötétben, mert az egyik lány megkért, hogy az arcomba világíthasson, hogy tényleg 40 éves vagyok-e. Itt már mind a négyen sírva nevettünk.

Fura érzés volt ennyire különlegesnek lenni, hogy a sötét nádasban pisilés, a koncerten levés vagy a környezettudatosság váltotta ki ezt a döbbenetet, nem volt idő megtudni, mert elkezdődött a „Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden más, aki tegnap fontos, mára elfelejtem már. Nem számít többé, úgy válunk köddé. Lehet, hogy fáj, nem is emlékszem majd rád” (Majka). Erre a csodás végszóra (végdallamra) hagytuk ott újdonsült barátainkat, akikkel hidakat építettünk két korosztály közé.

Lehetne újra február

Még februárban, 39 évesen talán máshogy alakult volna ez a történet, végigálltuk volna a sort; türelemmel valami ismeretlen felé haladtunk akkor. Érdekes, ahogy a nők a korral foglalkoznak (lehet, hogy a férfiak is, bár ők ezt szerintem sokkal lazábban veszik). Most itt, ebben a 40-ben egy új szabadság vár ránk, már nem kell bizonyítani, nem kell megfelelni, csak jól kell érezni magunkat ott, ahol vagyunk.

Ennyi volt, most elég lesz

A koncertre visszatérve kicsit más szemmel néztem a közönséget, a családokat, a néniket, a hölgyeket, a csajokat, a társaságokat. Kicsit újra lélegezve, a nyár illatait magunkba szíva, háttérben a Balaton, és közben mindenki táncol.

A csajoknak pedig ezúton üzenem: „Szólj rám, ha egyszer véletlen összefutnánk egy másik életben.” (Majka)

Toporogtam a szekrény előtt, jelentőséget tulajdonítva annak, hogy melyik ruhámba megyek ki a Szigetre. Már a reggelt egy Sziget-élményhez kapcsolódó Prosectura-klasszikussal kezdtem, tudván, hogy hasonló koncertre biztosan nem fogok eljutni az öt napra fesztivállá alakult Hajógyári-szigeten. Két napja olvasgatom a zaj miatt felháborodó környéken élők kifakadásait, míg a Duna szomszédos oldalon azért emelnek szót, mert nem hallják az erkélyről a nagy előadók zenéit. Biztosan nem lehet igazságot tenni sem a zajban, sem a fesztivál létjogosultságában, és nem is akarok. Én is egy szigetes vagyok, vagy voltam?!

Ahogy a Sziget történetét böngészem, szembesülök a ténnyel, hogy valóban nem tegnap kezdődött. 1997. augusztus 20-án felkísértük egy barátnőnket a fővárosba, aki egy nyári táborozás alkalmával éppen egy pesti srácba lett szerelmes. Vidéki nyugalomhoz szokott szemem a 20-i forgatagon kívül kiszúrta, hogy indokolatlanul sokan utaznak hátizsákokkal, sátrakkal a különböző tömegközlekedési eszközökön. A kíváncsiságom nagyobb volt a tömeg okozta megdöbbenésnél, így megtudtam, hogy a Szigetről érkeznek, ami a világon a legjobb hely. Ennek tudatában 1998 nem múlhatott el e nélkül az élmény nélkül, és nem is múlt el.

 

„Leugrok a szeméttel, egy hét múlva jövök”

A reklámszlogennel a hátunk mögött valóban valahogy így indultunk el. Három napijegyet nyertem egy kólás játékban, ami kezdetnek nem is volt rossz. Az első nap a barátnőm nem volt a megbeszélt helyen, mobiltelefon híján így egyedül indultam el a K-hídon. Körülbelül 5 perc után már ismerősökkel találkoztam, és az este folyamán a várt barátnő is előkerült. Egy sci-fi-regénybe valónak érzem már azokat az éveket, amikor mobiltelefon nélkül léteztünk, és itt végképp nem térek ki azon időkre, amikor még a vonalas telefon is luxusnak számított. Nem nosztalgiázni jöttem, vagy hát mégis. Az évek alatt kint töltött napokban valóban az életemet meghatározó események történtek meg velem, barátságok és még akár az egyetemre jelentkezés is. Sok-sok döntés, melynek a gyökere a Szigetre vezethető vissza. Ezért is mentem ki idén búcsúzni.

„Kell egy hét együttlét”

És tényleg kell, még akkor is, ha 2022-ben teljesen más prioritással néztem szembe fesztiválozóként. Fontos volt a nagyon kényelmes cipő, a még kényelmesebb ruha, legyen elég kézfertőtlenítő, esőkabát, esőkabát másoknak is, hiszen ha a barátaim áznak, magam sem érzem jobban magam. Kis nasi, ha nem jutnék élelemhez, kulacs vízzel. A BKK felkészült az emberek HÉV-en való tereléséhez, de már a Szigetre tartó utazás pont arra volt elég, hogy megérkezve aggódjak, hogyan jutok vissza a városba. Talán azért is volt ez a félelem, mert negyvenen túl már nem szeretek fáradt lenni, pláne nem fáradtan sorba állni egy taxiért. Még inkább nehezebben nyomulni egy közlekedési eszköz lépcsőjén úgy, hogy 0,5 centire már a mögöttem álló teste van, és saját testem megfeszítve tartani, hogy intim zónánk lehető legnagyobb távolságban maradjon az adott helyzet tükrében is.

Az ismerősnek vélt utakon sétálva csalódottan konstatáltam, hogy átépítették, mármint régebben más volt, nem találtam semmit a helyén, és ebben a térkép sem segített. Hiszen magam sem tudtam mit is keresek igazán. Egy érzést, amit elvesztettem, pillanatokat, amiket otthagytam.

„Elmentek otthonról?”

El, de nem bántam. Miután a számomra ismeretlen nagyszínpadi előadónál benyeltem pont annyi port, hogy már a számomra szintén ismeretlen Justin Bieberre ne menjek ki. Azaz nem is így van, elindultunk, csak hát mindenki elment pisilni, aztán addig vártunk egymásra, hogy a kevésbé biztonsági játékosok már visszafelé igyekeztek a remeknek minősített koncertről.
Én biztosra menve pedig elindultam az Anima Sound System zenéjét hallgatni, akik már 1998-ban is felléptek a Szigeten, de végre megérkeztem, és jutott másfél óra önfeledt tánc és éneklés.

Mégiscsak…

Aztán mielőtt az utolsó HÉV elindult volna, még igyekeztem rajta lenni a hárommal előbbin, hogy ne kelljen túl közel utaznom senkihez. A K-hídon kifelé sétálva megkönnyebbültem, mint egy zombitámadás után, hogy megvan az esély arra, hogy hazajussak. Majd elindult a vezérhangya a fejemben, hogy mégiscsak maradni kellett volna az este végéig. A két hullám között hazaküzdöttem magam az adventi időszak bevásárlóközpontok zsúfoltságát megidéző villamoson.

Tanulság

Most még a gyerekem túl fiatal ahhoz, hogy kimenjen a Szigetre. Aztán, ha eljön az idő, akkor még nem tudom pontosan, hogy mi lesz, de biztosan elmegyek érte a K-hídhoz kocsival éjszaka is, és a kormány mögött, némán várva rá remélem, hogy legalább annyira jól érezte magát, mint én 18 évesen.

Negyedszázada ír, de az első néhány könyve után az édesanyja eldöntötte, nem olvas többet a fia műveiből. Cserna-Szabó András elfogadta, hogy az írásai egy csomó embernél kiverik a biztosítékot, még akkor is, ha az édesanyja is használt olykor olyan szavakat, amiket leírva nem bírt elviselni. A József Attila-díjas magyar íróval beszélgettünk az anyukájáról, a „csúnya” szépirodalomról és a pacalról.

THE: – Hogy vagy mostanság?

Cserna-Szabó András: Jól vagyok, nem nagyon szoktam rosszul lenni. Eléggé el tudom foglalni magamat.

– Meglepett, hogy egy nyomógombos telefont tettél az asztalra. Régen láttam már ilyet.

Cs-Sz. A.: Praktikus dolog. Én az okostelefont nem tudom kezelni, és nincs is rá szükségem.

– Soha nem is volt?

Cs-Sz. A.: Nem volt ilyenem soha. A butatelefon arra a három dologra jó, ami nekem kell: lehet vele telefonálni, SMS-t küldeni, és van rajta zseblámpa. Még ha sörnyitó is lenne rajta, akkor tökéletes lenne, az jelenleg a kulcstartómon van. Nem vagyok olyan fontos ember, hogy a villamoson e-mailt kellene olvasnom. Van egy laptopom, azon megnézem a leveleimet naponta egyszer vagy kétszer. Ha fényképzeni akarok, van egy fényképezőgépem, most is itt van a zsebemben. Ha így összeszigszalagoznám a kettőt, az már egy nagyon komoly készülék lenne.

Én amúgy is el szoktam veszíteni a telefonokat, vagy elejtem, ez kb. 5000 forint, így bármikor lehet pótolni. Az előző telefonomat még jobban szerettem, az rezgett is. Volt egy olyan hajnali produkcióm, hogy egy korsó sörbe beleejtettem a telefont, megkértem a szembeülőt, hogy hívjon fel, ahogy rezgett, felhabozta a sört. Aztán kivettem a telót a sörből, nem lett semmi baja, beleszóltam, és mindenki röhögött. Sajnos egy idő után beragadtak a billentyűi a sörtől.

– Én meg már nem tudnám megtalálni…

Cs-Sz. A.: Ez viszonylag új, mondjuk, pár éves, még nem találtam meg a kisbetűt rajta, az SMS-eket csupa nagybetűvel írom. Azt is most tudtam meg valakitől, hogy a közösségi térben a csupa nagybetűs üzenet azt jelenti, hogy kiabálsz. Szóval én évek óta kiabálva írom az üzeneteket az embereknek. Tudod, hogy hívják ezt a telót a szlengben?

– Nem.

Cs-Sz. A.: Ez a dílertelefon. Egyszer telefonálsz vele, utána eldobod.

– Ezek szerint nem te kezeled a gyerekeid szülői Facebook-csoportját sem.

Cs-Sz. A.: A fiam 25 éves, az övét semmiképpen. A 7 éves lányom most kezdte az iskolát, még nem értesültem, hogy van szülői csoport. Facebookot használok amúgy.

– Mivel foglalkozik a fiad?

Cs-Sz. A.: Ő a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) végzett, jelenleg kurátor, művészettörténettel foglalkozik. Meg mindennel, igazából már nem tudom követni. A szomszéd utcában lakik, szerencsém van, elég sokat tudunk együtt lógni.

– Ezek szerint jó a kapcsolatotok?

Cs-Sz. A.: Igen, de azért erről őt is meg kéne kérdezni.

– Anyukád mit szólt az írásaidhoz?

Cs-Sz. A.: Több mint 25 éve írok. Az első pár könyvemet még próbálta elolvasni, de aztán rájött, hogy ez nem az ő terepe, és én ezt tökéletesen megértettem. Kiváló olvasó volt, Szabó Magdától Máraiig, Ecótól Rushdie-ig sok mindent szeretett, de az én prózám túl durva volt neki. Az első könyvemnek a bemutatója ’98-ban a Könyvhéten volt, a Magvető-esten a Radnóti Színházban Esterházy Péter olvasott az egyik novellámból egy részt. Nyilván abban is voltak ún. „csúnya szavak” és a „polgári jó ízlést” sértő jelenetek (a végén például a főhős belezuhan egy latrinába). Az est után volt egy fogadás, eléggé sztárparádé, ott volt Kertész Imre, Tar Sándor, Nádasdy Ádám stb. Anyám odament Esterházyhoz, és mint egy rendes és decens vidéki főorvos asszony, elnézést kért Pétertől, azt mondta neki, hogy: „Kedves Péter, higgye el, ezt a sok ocsmány dolgot, amit összeír a fiam, nem otthon tanulta.”

– És hol tanultad?

Cs-Sz. A.: A legtöbbet Szentesen, a Szamárdelelő csárdában, ahol felnőttem. De azért ne legyünk farizeusok, ezeket a szavakat szinte mindannyian használjuk, lehet, hogy nem mindig, de azért a mai magyar nyelvhez ezek a szavak hozzátartoznak. A kortárs irodalomban egyfajta szépelgés van, én például rosszul vagyok, amikor azt olvasom egy regényben vagy novellában, hogy valaki a hímtagját meg a péniszét veszi elő.

Az olvasók és a szerzők is azt gondolják, hogy az irodalom valami emelkedett, szent dolog, amit meg kell védeni az élet csúnyaságaitól. Ezt valahogy beleverték az emberekbe az iskolában. Már a „szépirodalom” kifejezés is egy ilyen szépelgő valami! Miért lenne az irodalom szép vagy csak szép? Az irodalom legalább annyira csúnya, amennyire szép.

– Mi vezetett az íráshoz?

Cs-Sz. A.: Szentesen jártam gimnáziumba, és hamar kiderült, hogy az irodalmon kívül más nem nagyon érdekel. Na jó, még a zene, a film meg a történelem. Sokat olvastam, de nem nagyon írtam, vagy nem jobban, mint más. Kamaszkorában mindenki ír, többnyire verseket. Leginkább a metál meg a punk érdekelt az olvasás mellett, volt is egy Metaxa nevű metálzenekarunk, ami azért nem futott be jelentősebb karriert, mert a doboson kívül senki nem tudott semmilyen hangszeren játszani. Egyetlen dalszövegünk készült el, azt se én írtam, hanem az unokaöcsém, akiből végül nem metálzenész, hanem sebész főorvos lett.

– Kinek kéred ki a véleményét?

Cs-Sz. A.: Senkinek. Illetve ez nem igaz, mert a szerkesztőm, Darida Benedek mindig átmegy az írásaimon, mielőtt azok megjelennének. De olyan ez, mint a főzés. A szakácsnak kell döntenie egyedül. Ha húsz emberrel megkóstoltatja az ételt, akkor az egyik azt mondja, tegyél bele még egy kis sót, a másik szerint bor kell még bele, a harmadik szerint túl sós, cukor kell bele, és ha a szakács mindegyiknek engedelmeskedik, akkor a végén egy moslék lesz.

– A fiad olvassa az írásaidat?

Cs-Sz. A.: Az szerintem egy nagyon rossz út, hogy kötelezővé teszed a saját családodnak, hogy olvasni kelljen téged. Meg ajnározni. Rosszul vagyok, amikor azt látom a Facebookon, hogy egy feleség a saját férjét vagy annak műveit ajnározza. Nem szoktam a fiammal az írásaimról beszélgetni, bár irodalomról sokat. Minden könyvemből kap egy dedikált példányt, aztán azt csinál vele, amit akar. Soha nem akartam a példaképe lenni, mondjuk, a bátyja szerettem volna lenni.

– Mesélj a gasztronómia iránt érzett szeretetedről!

Cs-Sz. A.: Nekem az írói énemen kívül van egy másik szerzői énem is, ő a magyar gasztronómia múltját kutatja. Már sajnálom, hogy ehhez nem találtam húsz éve egy másik nevet magamnak, mert ez tényleg két külön ember: egy író és egy ilyen konyhai esszéista. A magyar gasztronómia története tele van fehér foltokkal, vagy inkább úgy fogalmaznék, ez a történet egy nagy fehér folt, amelyben olykor találunk olyan színes pacákat, melyek a feldolgozott témákat jelölik. Tehát a magyar konyhának éppen a talapzata hiányzik, a hagyomány megteremtése. Ennek az az oka, hogy nálunk a gasztronómia nem vált a kultúra vagy a civilizáció részévé.

A kulturális elit számára ez a tematika pimf, nem méltó a tudományos feldolgozásra. Nálunk nincs food studies. Rengeteg gasztronómia van az életünkben, de ez nagyrészt a celeb, trash, bulvár vonalon pörög. Pedig a gasztronómiát megérné felemelni, rengeteget mond a kultúránkról, az identitásunkról. Én már 20 éve kutatom a magyar konyha, a régi szakácskönyvek, vendéglők, szakácsok, ételek történetét. Ha nem rázna ki a hideg a szó pátoszos hangulatától, azt mondanám, ez a küldetésem. De kiráz, úgyhogy inkább nem mondom.

– De miért pont pacal?

Cs-Sz. A.: A pacal nálunk igen megosztó fogás. Vagy gyűlölik, vagy imádják. Nagyon alkalmatos téma tehát egy gasztroregényhez. Hihetetlen végletes érzelmek veszik körül. Az én pacalkönyvem három részből áll: az első a történeti rész, a második 77 recept az 1500-as évektől máig, a harmadik az irodalom és a pacal kapcsolatáról szól. Amíg nálunk a XIX. században a pacal igen sokat vesztett becsületéből, és csak az első világháború alatt indult el a reneszánsza, addig a mediterrán országokban töretlen a népszerűsége, Firenzében vagy Madridban, Nápolyban vagy Barcelonában, Portóban vagy Párizsban az adott nép (régió) identitásának elszakíthatatlan része.

Magyarországon úgy alakult, hogy a 19. századra valamiért „lezüllött” a pacal, szinte béresétel-, vagy inkább állateledelszintre jutott, miközben előtte a fejedelmi, főpapi, nemesi, polgári asztalokon is rangos ételnek számított. A kilencszázharmincas évekre újra beindul a kultusza, de a mai napig nem vetkőzte le a pacal a kettős megítélést, egyesek szinte atavisztikus undort éreznek iránta, mások (köztük én) szinte vallásos módon imádják.

 – Vagy szereti valaki, vagy nem.

Cs-Sz. A.: Érdekes, hogy aki a Barbarikumból érkezett, mint én, az egészen másképpen áll az ún. rusztikus magyar konyhához, mint aki Pannóniából jött, ami egy romanizált, civilizációs terület. Szentesen alapétel volt a gyerekkoromban birkapörkölt meg a pacal, e kettő nélkül elképzelni se tudtuk a magyar konyhát. A pacalról sokszor hallom, pfuj, belsőség! A libamáj is belsőség, de még soha nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, pfuj, libamájpástétom, nem eszem meg, belsőség.  A patkány meg a mókus esete, ugye. Két nagyon hasonló állat, csak az egyiknek sokkal rosszabb a PR-ja.

– Mit gondolsz a vegetáriánus étrendről?

Cs-Sz. A.: Megértem, ha valaki undorodik a hústól. Tényleg elég vacak dolog, hogy állatokat ölünk meg, hogy megehessük őket. Mind a két gyerekem arcán láttam a döbbenetet, amikor rájöttek, hogy a Malacka, aki a mesében van, és az a malac, amit mi megeszünk, az tulajdonképpen ugyanaz. A gyereknek sokáig azt kell mondani, hogy az nem állat, az csak egy husi. Hihetetlen lelki válságot okoz minden gyerekben úgy 5-6 éves korában, amikor rádöbben, hogy micsoda gyilkolászás folyik itt az élelem nevében.

Bele kell szoktatni őket a gyilkosság tényébe, abba, hogy azért nevelünk állatokat, hogy azokat rituálisan meggyilkoljuk, ledaráljuk, és visszatöltsük őket a saját belükbe (copyright by Kőhalmi). Azt megértem, ha valaki ebben nem akar részt venni, és vega vagy vegán lesz, mert nem akarja meggyilkolni az állatokat, mert az neki nem fér bele. De az, hogy meggyilkoljuk az állatokat, aztán „jó, a máját megeszem, meg a combját, mert az nem undi, meg a melle sem undi, de a füle meg gyomra az undi”, ezt nem értem.

– A kislányodnak ki olvas este, és mit?

Cs-Sz. A.: Ha otthon vagyok, akkor én.

– És ki választja ki az olvasnivalót?

Cs-Sz. A.: Ő. Pillanatokon belül megtanul olvasni, úgyhogy ennek a korszaknak lassan vége. Voltak nagy élményeink! Például A Négyszögletű Kerek Erdő, azt nem lehet nem szeretni, nem lehet eldönteni olvasás közben, hogy én élvezem e jobban, vagy a gyerek. Lázár Ervin zseni volt, A Négyszögletű Kerek Erdő pedig a világirodalom egyik legnagyobb alkotása, igazi örök remekmű. Ha csak ezt az egy könyvet vihetném magammal egy lakatlan szigetre, akkor simán belemennék.

– És még milyet vinnél?

Cs-Sz. A.: Fogalmam sincs, annyi könyv van, amit imádok. Rabelais-t, a Gullivert, a Švejket, Flaubert-től az Érzelmek iskoláját és a Bouvard és Pécuchet-t, Hajnóczyt, Tömörkényt… Tudnám még sorolni sokáig.