Negyedszázada ír, de az első néhány könyve után az édesanyja eldöntötte, nem olvas többet a fia műveiből. Cserna-Szabó András elfogadta, hogy az írásai egy csomó embernél kiverik a biztosítékot, még akkor is, ha az édesanyja is használt olykor olyan szavakat, amiket leírva nem bírt elviselni. A József Attila-díjas magyar íróval beszélgettünk az anyukájáról, a „csúnya” szépirodalomról és a pacalról.
THE: – Hogy vagy mostanság?
Cserna-Szabó András: Jól vagyok, nem nagyon szoktam rosszul lenni. Eléggé el tudom foglalni magamat.
– Meglepett, hogy egy nyomógombos telefont tettél az asztalra. Régen láttam már ilyet.
Cs-Sz. A.: Praktikus dolog. Én az okostelefont nem tudom kezelni, és nincs is rá szükségem.
– Soha nem is volt?
Cs-Sz. A.: Nem volt ilyenem soha. A butatelefon arra a három dologra jó, ami nekem kell: lehet vele telefonálni, SMS-t küldeni, és van rajta zseblámpa. Még ha sörnyitó is lenne rajta, akkor tökéletes lenne, az jelenleg a kulcstartómon van. Nem vagyok olyan fontos ember, hogy a villamoson e-mailt kellene olvasnom. Van egy laptopom, azon megnézem a leveleimet naponta egyszer vagy kétszer. Ha fényképzeni akarok, van egy fényképezőgépem, most is itt van a zsebemben. Ha így összeszigszalagoznám a kettőt, az már egy nagyon komoly készülék lenne.
Én amúgy is el szoktam veszíteni a telefonokat, vagy elejtem, ez kb. 5000 forint, így bármikor lehet pótolni. Az előző telefonomat még jobban szerettem, az rezgett is. Volt egy olyan hajnali produkcióm, hogy egy korsó sörbe beleejtettem a telefont, megkértem a szembeülőt, hogy hívjon fel, ahogy rezgett, felhabozta a sört. Aztán kivettem a telót a sörből, nem lett semmi baja, beleszóltam, és mindenki röhögött. Sajnos egy idő után beragadtak a billentyűi a sörtől.
– Én meg már nem tudnám megtalálni…
Cs-Sz. A.: Ez viszonylag új, mondjuk, pár éves, még nem találtam meg a kisbetűt rajta, az SMS-eket csupa nagybetűvel írom. Azt is most tudtam meg valakitől, hogy a közösségi térben a csupa nagybetűs üzenet azt jelenti, hogy kiabálsz. Szóval én évek óta kiabálva írom az üzeneteket az embereknek. Tudod, hogy hívják ezt a telót a szlengben?
– Nem.
Cs-Sz. A.: Ez a dílertelefon. Egyszer telefonálsz vele, utána eldobod.
– Ezek szerint nem te kezeled a gyerekeid szülői Facebook-csoportját sem.
Cs-Sz. A.: A fiam 25 éves, az övét semmiképpen. A 7 éves lányom most kezdte az iskolát, még nem értesültem, hogy van szülői csoport. Facebookot használok amúgy.
– Mivel foglalkozik a fiad?
Cs-Sz. A.: Ő a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) végzett, jelenleg kurátor, művészettörténettel foglalkozik. Meg mindennel, igazából már nem tudom követni. A szomszéd utcában lakik, szerencsém van, elég sokat tudunk együtt lógni.
– Ezek szerint jó a kapcsolatotok?
Cs-Sz. A.: Igen, de azért erről őt is meg kéne kérdezni.
– Anyukád mit szólt az írásaidhoz?
Cs-Sz. A.: Több mint 25 éve írok. Az első pár könyvemet még próbálta elolvasni, de aztán rájött, hogy ez nem az ő terepe, és én ezt tökéletesen megértettem. Kiváló olvasó volt, Szabó Magdától Máraiig, Ecótól Rushdie-ig sok mindent szeretett, de az én prózám túl durva volt neki. Az első könyvemnek a bemutatója ’98-ban a Könyvhéten volt, a Magvető-esten a Radnóti Színházban Esterházy Péter olvasott az egyik novellámból egy részt. Nyilván abban is voltak ún. „csúnya szavak” és a „polgári jó ízlést” sértő jelenetek (a végén például a főhős belezuhan egy latrinába). Az est után volt egy fogadás, eléggé sztárparádé, ott volt Kertész Imre, Tar Sándor, Nádasdy Ádám stb. Anyám odament Esterházyhoz, és mint egy rendes és decens vidéki főorvos asszony, elnézést kért Pétertől, azt mondta neki, hogy: „Kedves Péter, higgye el, ezt a sok ocsmány dolgot, amit összeír a fiam, nem otthon tanulta.”
– És hol tanultad?
Cs-Sz. A.: A legtöbbet Szentesen, a Szamárdelelő csárdában, ahol felnőttem. De azért ne legyünk farizeusok, ezeket a szavakat szinte mindannyian használjuk, lehet, hogy nem mindig, de azért a mai magyar nyelvhez ezek a szavak hozzátartoznak. A kortárs irodalomban egyfajta szépelgés van, én például rosszul vagyok, amikor azt olvasom egy regényben vagy novellában, hogy valaki a hímtagját meg a péniszét veszi elő.
Az olvasók és a szerzők is azt gondolják, hogy az irodalom valami emelkedett, szent dolog, amit meg kell védeni az élet csúnyaságaitól. Ezt valahogy beleverték az emberekbe az iskolában. Már a „szépirodalom” kifejezés is egy ilyen szépelgő valami! Miért lenne az irodalom szép vagy csak szép? Az irodalom legalább annyira csúnya, amennyire szép.
– Mi vezetett az íráshoz?
Cs-Sz. A.: Szentesen jártam gimnáziumba, és hamar kiderült, hogy az irodalmon kívül más nem nagyon érdekel. Na jó, még a zene, a film meg a történelem. Sokat olvastam, de nem nagyon írtam, vagy nem jobban, mint más. Kamaszkorában mindenki ír, többnyire verseket. Leginkább a metál meg a punk érdekelt az olvasás mellett, volt is egy Metaxa nevű metálzenekarunk, ami azért nem futott be jelentősebb karriert, mert a doboson kívül senki nem tudott semmilyen hangszeren játszani. Egyetlen dalszövegünk készült el, azt se én írtam, hanem az unokaöcsém, akiből végül nem metálzenész, hanem sebész főorvos lett.
– Kinek kéred ki a véleményét?
Cs-Sz. A.: Senkinek. Illetve ez nem igaz, mert a szerkesztőm, Darida Benedek mindig átmegy az írásaimon, mielőtt azok megjelennének. De olyan ez, mint a főzés. A szakácsnak kell döntenie egyedül. Ha húsz emberrel megkóstoltatja az ételt, akkor az egyik azt mondja, tegyél bele még egy kis sót, a másik szerint bor kell még bele, a harmadik szerint túl sós, cukor kell bele, és ha a szakács mindegyiknek engedelmeskedik, akkor a végén egy moslék lesz.
– A fiad olvassa az írásaidat?
Cs-Sz. A.: Az szerintem egy nagyon rossz út, hogy kötelezővé teszed a saját családodnak, hogy olvasni kelljen téged. Meg ajnározni. Rosszul vagyok, amikor azt látom a Facebookon, hogy egy feleség a saját férjét vagy annak műveit ajnározza. Nem szoktam a fiammal az írásaimról beszélgetni, bár irodalomról sokat. Minden könyvemből kap egy dedikált példányt, aztán azt csinál vele, amit akar. Soha nem akartam a példaképe lenni, mondjuk, a bátyja szerettem volna lenni.
– Mesélj a gasztronómia iránt érzett szeretetedről!
Cs-Sz. A.: Nekem az írói énemen kívül van egy másik szerzői énem is, ő a magyar gasztronómia múltját kutatja. Már sajnálom, hogy ehhez nem találtam húsz éve egy másik nevet magamnak, mert ez tényleg két külön ember: egy író és egy ilyen konyhai esszéista. A magyar gasztronómia története tele van fehér foltokkal, vagy inkább úgy fogalmaznék, ez a történet egy nagy fehér folt, amelyben olykor találunk olyan színes pacákat, melyek a feldolgozott témákat jelölik. Tehát a magyar konyhának éppen a talapzata hiányzik, a hagyomány megteremtése. Ennek az az oka, hogy nálunk a gasztronómia nem vált a kultúra vagy a civilizáció részévé.
A kulturális elit számára ez a tematika pimf, nem méltó a tudományos feldolgozásra. Nálunk nincs food studies. Rengeteg gasztronómia van az életünkben, de ez nagyrészt a celeb, trash, bulvár vonalon pörög. Pedig a gasztronómiát megérné felemelni, rengeteget mond a kultúránkról, az identitásunkról. Én már 20 éve kutatom a magyar konyha, a régi szakácskönyvek, vendéglők, szakácsok, ételek történetét. Ha nem rázna ki a hideg a szó pátoszos hangulatától, azt mondanám, ez a küldetésem. De kiráz, úgyhogy inkább nem mondom.
– De miért pont pacal?
Cs-Sz. A.: A pacal nálunk igen megosztó fogás. Vagy gyűlölik, vagy imádják. Nagyon alkalmatos téma tehát egy gasztroregényhez. Hihetetlen végletes érzelmek veszik körül. Az én pacalkönyvem három részből áll: az első a történeti rész, a második 77 recept az 1500-as évektől máig, a harmadik az irodalom és a pacal kapcsolatáról szól. Amíg nálunk a XIX. században a pacal igen sokat vesztett becsületéből, és csak az első világháború alatt indult el a reneszánsza, addig a mediterrán országokban töretlen a népszerűsége, Firenzében vagy Madridban, Nápolyban vagy Barcelonában, Portóban vagy Párizsban az adott nép (régió) identitásának elszakíthatatlan része.
Magyarországon úgy alakult, hogy a 19. századra valamiért „lezüllött” a pacal, szinte béresétel-, vagy inkább állateledelszintre jutott, miközben előtte a fejedelmi, főpapi, nemesi, polgári asztalokon is rangos ételnek számított. A kilencszázharmincas évekre újra beindul a kultusza, de a mai napig nem vetkőzte le a pacal a kettős megítélést, egyesek szinte atavisztikus undort éreznek iránta, mások (köztük én) szinte vallásos módon imádják.
– Vagy szereti valaki, vagy nem.
Cs-Sz. A.: Érdekes, hogy aki a Barbarikumból érkezett, mint én, az egészen másképpen áll az ún. rusztikus magyar konyhához, mint aki Pannóniából jött, ami egy romanizált, civilizációs terület. Szentesen alapétel volt a gyerekkoromban birkapörkölt meg a pacal, e kettő nélkül elképzelni se tudtuk a magyar konyhát. A pacalról sokszor hallom, pfuj, belsőség! A libamáj is belsőség, de még soha nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, pfuj, libamájpástétom, nem eszem meg, belsőség. A patkány meg a mókus esete, ugye. Két nagyon hasonló állat, csak az egyiknek sokkal rosszabb a PR-ja.
– Mit gondolsz a vegetáriánus étrendről?
Cs-Sz. A.: Megértem, ha valaki undorodik a hústól. Tényleg elég vacak dolog, hogy állatokat ölünk meg, hogy megehessük őket. Mind a két gyerekem arcán láttam a döbbenetet, amikor rájöttek, hogy a Malacka, aki a mesében van, és az a malac, amit mi megeszünk, az tulajdonképpen ugyanaz. A gyereknek sokáig azt kell mondani, hogy az nem állat, az csak egy husi. Hihetetlen lelki válságot okoz minden gyerekben úgy 5-6 éves korában, amikor rádöbben, hogy micsoda gyilkolászás folyik itt az élelem nevében.
Bele kell szoktatni őket a gyilkosság tényébe, abba, hogy azért nevelünk állatokat, hogy azokat rituálisan meggyilkoljuk, ledaráljuk, és visszatöltsük őket a saját belükbe (copyright by Kőhalmi). Azt megértem, ha valaki ebben nem akar részt venni, és vega vagy vegán lesz, mert nem akarja meggyilkolni az állatokat, mert az neki nem fér bele. De az, hogy meggyilkoljuk az állatokat, aztán „jó, a máját megeszem, meg a combját, mert az nem undi, meg a melle sem undi, de a füle meg gyomra az undi”, ezt nem értem.
– A kislányodnak ki olvas este, és mit?
Cs-Sz. A.: Ha otthon vagyok, akkor én.
– És ki választja ki az olvasnivalót?
Cs-Sz. A.: Ő. Pillanatokon belül megtanul olvasni, úgyhogy ennek a korszaknak lassan vége. Voltak nagy élményeink! Például A Négyszögletű Kerek Erdő, azt nem lehet nem szeretni, nem lehet eldönteni olvasás közben, hogy én élvezem e jobban, vagy a gyerek. Lázár Ervin zseni volt, A Négyszögletű Kerek Erdő pedig a világirodalom egyik legnagyobb alkotása, igazi örök remekmű. Ha csak ezt az egy könyvet vihetném magammal egy lakatlan szigetre, akkor simán belemennék.
– És még milyet vinnél?
Cs-Sz. A.: Fogalmam sincs, annyi könyv van, amit imádok. Rabelais-t, a Gullivert, a Švejket, Flaubert-től az Érzelmek iskoláját és a Bouvard és Pécuchet-t, Hajnóczyt, Tömörkényt… Tudnám még sorolni sokáig.